„És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.” (Karinthy Frigyes, A rossz tanuló felel, részlet)

Az Iskolai kudarcok egy rövid, naplójellegű olvasmány, még csak nem is mai darab (eredetileg 1964-ben adták ki), számomra mégis izgalmas volt, a mondanivalója pedig ma, 2015-ben is aktuális. John Holt, a szerző egy éven keresztül, szinte antropológusként figyelte életközelből a gyerekeket az órán. Rájött, mennyire más ilyen szemszögből nézni őket, mint a tanár pozíciójából (egyébként maga is gyakorló pedagógus). 

Holt velős kritikát fogalmaz meg a mai (vagyis akkori, de amint mondtam, a kritika ma is megállja a helyét) iskolarendszerrel szemben. Könyve nem a tehetségtelennek kikiáltott gyerekek kisegítőiskolában megélt kudarcairól szól, hanem elit vagy átlagos iskolák átlagos, vagy átlag feletti intelligenciájú gyerekeinek sikertelenségéről. A sikert a szerző nema jegyekben vagy a felvételi eredményekben méri, hanem a valódi megértésben, integrált tudásban, szintézisben.

A matekórán oly butuska gyerek a szünetben éretten és intelligensen viselkedik - mi történik vele becsöngetés után? Vagy hogy a kezdetekhez térjünk vissza: hová tűnik el az 1-2 éves gyerek érdeklődése, tettvágya, tanulni akarása és kreativitása?

Egy járni tanuló kicsinek még nem szégyen elesni. Aztán 7-8 éves korban sokak számára a kudarc valami sötét és szégyellni való dologgá válik, amitől félni kell. Ez a félelem pedig leblokkol, és arra késztet, hogy gondolkodás helyett produkáljunk.

A „produkáló” megjelölés arra a tanulóra vonatkozik, akit csak a jó válasz érdekel, s e cél érdekében többé-kevésbé kritika nélkül használja a szabályokat. A „gondolkodó” ezzel szemben bármit csinál, igyekszik megérteni annak értelmét és lényegét.

Az iskola jónéhány gyerek számára valami, amit túl kell élni. A túlélési stratégiák változatosak, ezek közül ismertet néhányat a szerző.

„Ne nézz vissza, rettenetes”

Az egyik stratégia a „ne nézz vissza, rettenetes” nevet viseli. Ahogy a neve is mutatja, a gyerek eredményt produkál, lehetőleg minél gyorsabban, és aztán igyekszik többet nem gondolni a feladatra, még csak le sem ellenőrzi, amit csinált, hiszen számára nem a jó megoldás a lényeg, hanem hogy valamit mondjon.
A gyerekek tudják, hogy sok tanár azt a diákot szólítja fel, aki nem figyel, vagy értetlen képet vág. Így a leleményes diáknak nincs más dolga, mint buzgón felelésre nyújtania a kezét (persze amikor már mások is jelentkeznek), és úgy tennie, mintha alig bírná magába fojtani a helyes választ.

„Motyogós stratégia”

Ennek a stratégiának a kulcsa az, hogy a tanár többnyire eleve a jó válaszra hangolódva kérdez, és csak azt akarja hallani, hiszen ez igazolja, hogy jól tanít, és mehet tovább az anyagban. Bármilyen felelet, ami kicsit is hasonlít a helyes válaszra, átmehet a rostán. Ha tehát a magában bizonytalan tanuló a foga között motyog valamit, elég nagy eséllyel nyer. Ennek az írásos változata, amikor bizonytalanságunkat a helyesírás terén a csúnya írással, elmaszatolt írásjelekkel ellensúlyozzuk.

„Találgass és figyelj”

A harmadik stratégia szintén gyakori: a gyerek elkezdi mondani a szót, és közben feszülten figyeli a tanár arcát, hogy lássa, jó nyomon halad-e. Ráadásul a tanárok többsége észre sem veszi, hogy az ilyen módon adott válaszok nem egyenértékűek a valódi, értésből fakadó válaszokkal.

Mindezt nem azzal a szándékkal fogalmazta meg a könyv írója, hogy leleplezve a gyerekeket visszaüljön a tanári asztal mögé, és alaposan a körmük alá nézzen, hogy még a maradék eszközüket is elvegye tőlük, ami a víz felszínén tarthatná őket. A célja az volt, hogy az iskolák  gondolkodó gyerekeket  neveljenek, és ne a puszta produkciót jutalmazzák. Olyan oktatási módszerek és iskolai légkör kialakítását szorgalmazta, amelyben nincs szükség túlélési stratégiákra, és ahol nem bénító erejű a kudarctól való félelem.  

Végül egy kis házi feladat (hú, de régen is volt...): ha valakinek van kedve, olvassa el Karinthy Frigyestől a Rossz tanuló felel-t. Mert jó, és mert a fentebb említett túlélési stratégiák nagy része megelevenedik benne. Van, ami örök...