Szeretem a férjem

A lélek dolgai

Újratervezés mesterfokon

2015. szeptember 04. 20:30 - Jantek Gyöngyvér

Gyereken innen és túl

Ha megkérdeznének, mi a legnehezebb számomra az anyaságban, mostanra elég egyértelmű választ tudnék adni: a korábban megszokott kontroll hiánya. A dolgok már nem egészen rajtam múlnak, minden képlékeny. Nemigen adatik meg az összpontosított figyelem öröme, ahogy a befejezettség érzése is ritka. Félig megevett szendvicsek, kihűlt teák, olvasatlan hetilapok, piszkozatként elmentett ímélek világa a miénk.

Tervezek. Gyerekkorom óta, legalábbis így mesélik. Mindig is szerettem beosztani az időmet, a feladataimat. Persze nem vagyok robot, szívesen lazítok. De akkor esik igazán jól a pihenés, ha rend van körülöttem, ha legalább néhány feladatot elvégeztem. Tipikus szombat reggeli kérdésem, a férjem csak nevet rajta, hogy mi a terved mára? Lehet, hogy a terv csak annyi, hogy reggeli után elmosogatok, eldöntöm, hogy aznap nem főzök, kaját rendelünk, ebéd után pedig elmegyünk sétálni, de nekem akkor is biztonságot ad a tudat, hogy van valami rendezőelv az életemben. A nálam spontánabb emberek számára ez valószínűleg szörnyen hangzik, de talán vannak, akik hasonló cipőben járnak. A terv valahogy összetart, ha eltérek tőle, akkor is van viszonyítási alap, és a lényeg: van eredmény. Sikerélmény, kontrollérzet, az a jóleső érzés, hogy tudom: kezemben tartom a dolgokat.

ujratervezes_02.jpgUgyanez gyerekkel: még mindig kell a terv. Sőt, talán jobban is, mert ha anya szétcsúszik, szétcsúszik minden, legfőképp a gyerekem. Az etetés-altatás-játék hármasa eleve ritmust ad a napnak. Közben azért valamit enni kell, nem ártana, ha lenne tiszta (esetleg vasalt!) ruha is a szekrényben. Előre kell gondolkozni, A-terv, B-terv, variációk variációja. És itt jön a nehézség. Én eltervezem, hogy a gyerekem megeszi az ebédet, amit még tegnap este 10 körül készítettem, majd ebéd után alszik kicsit (nincsenek nagy elvárásaim, egy óra is elég volna). Addig én rendbeszedem a lakást, iszom egy kávét, és válaszolok pár emailre. És aztán a fiam nem eszi meg az ebédet, mert nem ízlik neki. Ehelyett a hajára keni. Improvizálnom kell, még kétféle menüt gyorsan elő a hűtőből, aztán altatás. Fél óra küzdelem eredményeként a gyerek alszik 20 percet. Pedig én terveztem. Borul minden. (Igen, amikor az ember gyerekkel van otthon, sokszor ez a minden. Az a mini terv, az a kávé, az a fél óra egyedüllét. Aki próbálta, érti miről beszélek.)

Amíg felnőttekkel töltjük az időnk jelentős részét, például mert nincs gyerekünk, szintén kell alkalmazkodnunk. Nem is keveset. Akkor mégis mi a különbség? Talán az, hogy a felnőttek, és persze az idősebb gyerekek tárgyalóképesek. Lehet érvelni, jutalmazni, ígérni, szívességet kérni, a lelkükre beszélni. Ezzel szemben egy egyéves kevéssé hajlik a kompromisszumokra, akarata ugyanakkor már van, nem is kicsi, aminek temperamentumához mérten hangot is ad. Ez a kapcsolat egyenlőtlen, legalábbis még egy ideig. Nekünk, szülőknek kell a gyerek helyett is dolgozni, hogy a kapcsolat épüljön.

Egy anya átlagos otthon töltött napja egy picivel ilyen szempontból olyan, mintha a munkahelyeden a titkárnőd az utolsó pillanatban folyamatosan átírná a tárgyalások idejét, és amikor számonkérnéd, dühösen elrohanna, vagy üvölteni kezdene, úgyhogy végül nem jutnátok semmire. Vagy mintha a vendégek a fodrászhoz hatalmas késésekkel érkeznének, a szakácsnak egymás után küldenék vissza a konyhára az ételt, de neked, a képzeletbeli fodrásznak és szakácsnak az a dolgod, hogy kedves maradj, és próbáld meg úgy kezelni a helyzetet, hogy a vendég elégedett legyen.

Mi a megoldás? Nekem kell változni, türelmesebbnek, rugalmasabbnak lenni, és várni, hogy a gyerekem fejlődjön, okosodjon, egyre inkább partnerré váljon. Tervezni kell továbbra is, aztán ha kell, újratervezni. Újra és újra. És közben jókedvűnek maradni, elengedni a dolgokat, mégsem szétesni. Rendet teremteni kint és bent, de nem katonásat. Játékos rendet. Ha valami, ez művészet. 

Este van, hazajön a férj, esetleg meglátogat egy barátnő, beugrik egy nagymama, testvér. Az ember fáradt. Fáradtabb, mint egy egykori kemény munkanap után. Miért? Mert egész nap zsonglőrködött, kötélen egyensúlyozott, kríziseket oldott meg. És legfőképpen lemondott a saját kényelméről, idejéről, terveiről, hogy újakat alkosson a gyereke kedvéért. Nem vagyok mártír, nem mennék vissza az időben. Boldog vagyok a mindennapi frusztrációk ellenére is.

Mégis, ha kérhetek valamit, azt kérem, hogy legyetek megértőek, velem, és a többi anyával. Keményen dolgozunk, még ha nem is mindig látszik. Majd húsz év múlva számotokra is kiderül, amikor egy értelmes, jószívű, kedves fiú vagy lány átadja nektek a helyét a buszon.

komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.