Mennek az évek, mit mennek, harminc fölött inkább szaladnak. Január van, egy pillanat és már virágoznak megint a fák. Egyik nap még kopasz ágak bámulnak be az ablakon, másnap reggel már zöld rügyek, fehér vagy rózsaszín virágok köszönnek ránk. Kamaszkorom óta próbálom a két véglet között megragadni valahogy az átmenetet, de 15 éve nem járok sikerrel. Talán nem figyelek eléggé, vagy az átmenet emberi szemmel nem megragadható? Még egy szempillantás, és itt lesz a tavasz, aztán már izzadunk a nyárban. Szomorkodunk, hogy vége a szabadságnak, kezdődik az iskola. A hipermarketek már vakáció közepén az orrunk alá dörgölik a tanévkezdést, a bejáratnál füzetekbe és iskolatáskákba botlunk. Újabb figyelmeztetés az idő múlására. Ősz, lehullanak a falevelek, elővesszük a pulcsikat, eltesszük a nyári ruhákat. Hó elvétve esik, várjuk a karácsonyt, itt a karácsony, elmúlt a karácsony, szilveszter, durrogtatnak, BUÉK, nektek is BUÉK. Aztán kezdődik elölről.

Az idő rohan. Valahogy meg kéne tölteni tartalommal, örömmel. Ha másra nem, arra jó az év végi felhajtás, hogy az ember végiggondolja, mi is történt az elmúlt hónapokban? Hol tart, merre halad, merre akar haladni a következő években? Van néhány dolog, ami nélkül ez nem igazán lehetséges:

Hála. Tisztában lenni azzal, hogy a legtöbb dolgot úgy kapjuk az életben. A legjobb dolgok mögött ott van egy kegyelmi pillanat. Ugyan ki tud igazán megdolgozni egy váratlan találkozásért, egy egészséges gyermekért, egy napsütéses délutánért? Van ami rajtunk múlik, persze. Kitartás, szorgalom, kemény munka. Mégis, biztosan van, akire hálásan gondolhatunk, hogy erre tanított, példát mutatott. Hálásak lehetünk azért, hogy van kezünk, lábunk, képesek vagyunk a tüdőnket teleszívni levegővel, és újra kifújni. Hogy van levegő. Hála.

Megbocsátás. Másoknak, amiért megbántottak, hazudtak, elhagytak, ott sem voltak. Megbocsátani a hiányt, amit valaki más okozott. Megbocsátani magunknak, hogy hibáztunk, újra és újra. Hogy mi magunk is megbántottunk másokat (újra meg újra). Megbocsátani a saját gyengeségeinket, mulasztásainkat. Megbocsátás.

Elengedés. Kéz a kézben jár a megbocsátással, kicsit mégis több, vagy legalábbis más. Elengedni azt, ami nem történt meg, pedig megtörténhetett volna, elengedni, aminek meg kellett volna történnie, de nem történt meg. Elengedni, ami lehet, hogy soha nem is fog megtörténni. Elengedni, aminek nem szabadna megtörténnie, mi mégis ragaszkodunk hozzá. Elengedés.

Bizalom. Jót várni a másiktól. A legtöbb ember nem akar rosszat, legfeljebb saját nyomorában nem figyel oda, és a lábunkra lép. Jót várni, nem esztelenül, nem azoktól, akik már ezerszer bizonyították, hogy nem a javunkat akarják, de mindenki mástól, aki nem adott okot az ellenkezőjére. Jót várni a jövőtől. Ez a remény, egyfajta pozitív hit, bizakodás, ami a holnapra irányul. Enélkül lehet élni, de nem igazán érdemes. Bizalom, remény, hit.

Öröm, játékosság, önfeledtség. Felnőttként talán ez a legnehezebb. Az ember folyton célokat állít, ami jól is van így, de ha a célhoz vezető utat valami kevésbé lényeges dolognak tekintjük, mint a célt, rá fogunk jönni, hogy kevesebbet éltünk, mint amennyit élhettünk volna. Közhelyes? Az. Attól még igaz. Túlélésre játszunk, de nem játszunk, keveset nevetünk (vagy csak másokon). Nevetés közben is azt figyeljük, hogy mások vajon milyennek látnak most minket. Nem arra figyelünk, amit éppen teszünk, hanem azt tervezzük, amit a következő pillanatban tennünk kéne, vagy azon rágódunk, amit az előző pillanatban tettünk, vagy nem tettünk. Ellopjuk magunktól a saját jelenünket. Öröm, játékosság, önfeledtség.

Őszinteség. Másokkal is, de legfőképpen magunkkal. Önvizsgálat, legalább időnként: miért nem érzek hálát? Miért haragszom? Miért nem tudok továbblépni? Miért olyan nehéz másokra támaszkodnom, segítséget kérnem? Miért vagyok bizalmatlan? Miért nem várok jót a jövőtől? Hova tűnt az öröm az életemből, hogy lehetne többet nevetni?

Ha valakinek kedve volna évet értékelni és évet tervezni a fentiek szellemében, javaslom a következő kis füzetet: http://yearcompass.com/hu

Mindenkinek örömteli Újévet kívánok!

Jantek Gyöngyvér, klinikai szakpszichológus

 Fotó: Jan Pelz, Flickr