Szeretem a férjem

A lélek dolgai

A gyereknevelés nem rakétatudomány

2015. augusztus 30. 10:54 - Jantek Gyöngyvér

A gyereknevelés nem rakétatudomány. Annál bonyolultabb, mert nincsenek képletek, nincsen biztos módszer. Ha annyira egyszerű volna egy-egy helyzetet megoldani, akkor nem érezné időnként minden anya, hogy a gyereke egész egyszerűen nem úgy működik, mint a szakkönyvek gyerekei. Miért vagyunk szülőként ennyire bizonytalanok? Vajon régen is ennyit kételkedtek az anyák a saját anyaságukban? Vajon azok is így vannak ezzel, akik soha, egyetlen gyereknevelési szakkönyvet nem olvastak el életükben?

Persze nem általában a szakkönyvek ellen beszélek – velem szemben a könyvespolcon sorakoznak a pszichológia könyveim. A szakkönyvek ugyanis egyrészt komoly kutatási eredményekre hivatkoznak, megfogalmaznak egy elméletet, de sokszor annak a kritikáját, lehetséges buktatóit is. Lehet, hogy tükröznek egy határozott nézetet vagy szemléletet, de többnyire valós, mérhető tapasztalatokból kiindulva teszik ezt. És mindenekelőtt: egy jó szakkönyv nem törekszik kizárólagosságra, és nem akar Biblia lenni, nem tesz úgy, mintha az egyetlen üdvözítő módszert tartaná az olvasó a kezében. És hát itt a probléma (na jó, az én problémám legalábbis), ezek alapján a gyereknevelésről szóló könyvek jelentős része valójában nem igazán tekinthető valódi szakkönyvnek.

Egyrészt a legtöbb baba-mama könyv írója többnyire valamiféle jótündér, guru, szuperdadus, aki mindig minden nehézséget meg tud oldani, aki jobban tudja, hogy mi kell a gyerekednek, mint te magad. Tehát te, az anya, aki mindennél jobban szereted a gyerekedet, de mégsem tudod elérni, hogy a babád egyedül aludjon, érezd magad rosszul. Mert van valahol valaki, akinek ez semmi gondot nem okozna.

Másrészt a saját módszerét kizárólagos módszernek állítja be, és azt mondja, hogy amit ő javasol, az univerzálisan minden gyereknél működni fog. Ha nem működik, akkor az a szülő hibája, mert nem pontosan hajtotta végre az utasításokat.

Zárójeles, de fontos megjegyzés az egyes nevelési módszereket népszerűsítő könyvek margójára: attól, hogy egy módszer hatékony, tehát elérem a célomat vele, nem biztos, hogy jó is. Egyszerű példa, bár nagyon drasztikus: ha levágom valakinek mind a két kezét, biztos, nem fog többet pofozkodni. Ha a célom az volt, hogy a személy ne verekedjen, a módszer hatékony volt. Hatékony, de nem etikus. Hasonlóan, attól, hogy éjszaka nem reagálok a néhány hónapos gyerekem sírására, valóban elérhetem, hogy egyedül aludjon, és egy idő után ne zavarja meg az álmomat, tehát a módszer (amit hosszú évtizedekig hirdetett Dr. Ferber) hatékony. Egy szempontból hatékony, ezer más szempontból viszont nem. A baba ugyanis azt tanulja meg, hogy nem érdemes kommunikálnia, jeleznie, ha baj van, mert úgysem kap segítséget. A baba „nyugodt, önálló” alvásának ára így a kötődés sérülése, hogy csak egyet említsek.

Zárójel bezárva.

Nem azt mondom, hogy nincsenek jó ötletek, szempontok ezekben a könyvekben. Az viszont fontos, hogy kellő önbizalommal és magabiztossággal lapozgassuk őket, és merjünk kritikusak lenni.

Tulajdonképpen ha tisztában vagyunk azzal, hogyan fejlődik a gyermekünk, ha tudjuk, hogy fizikailag és lelkileg mikor, mire képes, és ehhez illesztjük a mi egyéniségünkhöz is illő, következetes, de elsősorban szeretetteli nevelési módunkat, nagyot nem hibázhatunk.

Vannak ugyanis olyan hála Istennek lassan megkérdőjelezhetetlennek számító tények, amiket bátran figyelembe vehetünk, amikre építhetünk. Ilyen például az, hogy nem jó sokáig sírni hagyni egy kisbabát, vagy hogy egy fél év alatti gyerek egészen biztosan nem tud hisztizni, és nem akar bennünket manipulálni azzal, hogy nem alszik vagy nyűgös. Ezek tehát a tények, a kisbabát meg kell nyugtatni. Az, hogy ennek érdekében pontosan milyen módszerrel, hogyan oldjuk meg, hordozókendővel, bölcsővel, kiságyban simogatással, együttalvással, énekléssel, szerintem már igazából nem számít. Adott tehát egy ismeret, amit a fejlődéspszichológia alátámaszt, a megoldás viszont sokféle lehet.

A másik csodafegyverünk az alapismeretek bővítésén túl a saját gyermekünk mély megismerése. Anyaként sokszor már egy rezdülésből tudjuk, mit érez a gyerekünk, éhes, álmos, megijedt vagy éppen jókedvű – támaszkodjunk ezekre a jelzésekre! Ha egy gyerek tartósan sokat sír, kedvetlen, nincsenek játékos, felszabadult időszakai, akkor el lehet gondolkozni azon, hogy vajon minden igényét kielégítettük-e, illetve a megfelelő módon viszonyulunk-e hozzá, jó módszer mellett tettük-e le a voksunkat. Ha viszont a babánk alapvetően élvezi az életet, a maga szintjén aktív, érdeklődő, gyarapszik, fejlődik, akkor nem biztos, hogy érdemes elmerülnünk az önmarcangoló gondolatokban amiatt, hogy a gyerekünk nem úgy és nem annyit eszik, alszik, kakil, stb., mint „kéne”.

Több egymással lrocket.jpgátszólag ellentétes módszer küzd a szülők kegyeiért, miközben az igazság ebben az esetben is valahol középen van. Valójában nem áll szemben egymással az úgynevezett igény szerinti nevelés és a rendszeresség, napirend, hiszen a gyereknek is szüksége van valamiféle kiszámíthatóságra, rendre. De ez a rendszer legyen rugalmas, és változtatható. Ugyanígy a kötődő nevelés sem lehet ellentéte az önállóságra való nevelésnek. A gyermek úgy van megteremtve, hogy kizárólag nagyon szoros, függő viszonyban képes túlélni, fejlődni. Az önállóságra való nevelés fontos, de a megfelelő ismeretek híján káros is tud lenni. Ha egy 4 éves nem tud egyedül elmenni az óvodába, nem tartjuk önállótlannak, ha 5 évesen nem tud kanállal egyedül enni vagy pohárból inni, akkor viszont igen – az, hogy mit tekintünk önállónak, nagymértékben életkorfüggő. Mindig elgondolkoztat, mikor azt olvasom, hogy tanítsuk önállóságra a csecsemőkorú gyermekünket, mert egyrészt nem lehet elég korán elkezdeni, másrészt a fejünkre nő, ha túlságosan „elkényeztetjük”. Mégis milyen egy önálló csecsemő??? A kérdést mindenki válaszolja meg maga. (Szerintem egyébként nincs olyan…)

Amit néhány idézőjeles, még több idézőjel nélküli szakkönyv olvasása után leszűrtem magamnak, egy teljesen kiegyensúlyozott, ámde az éjszakát 9 hónaposan sem átalvó, pürét hol elfogadó, hol csak anyatejet követelő gyönyörű kisfiú fáradt, de boldog anyukájaként, nagyjából a következő:

Legyünk együtt sokat a babáinkkal, fiainkkal, lányainkkal úgy, hogy igyekezzünk kielégíteni az aktuális igényeiket.

Ha tisztában vagyunk az életkori sajátosságokkal, és ismerjünk személyre szabottan a gyermekünket is, a két ismeret kombinációjából adódik a valódi igény szerinti gondozás, nevelés. A gyerekek egyébként sincsenek cukorból, a tévedés, hibázás belefér: ebből is látszik, hogy nem rakétatudományt művelünk.

komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása