A gyász a veszteségre adott természetes reakció. Érthető módon minél jobban szerettük az elvesztett személyt, minél inkább kötődtünk hozzá, annál nagyobb gyásszal jár az elköltözése. Ez egy folyamat, amelynek célja az életbe való visszatérés, a veszteségek ellenére. Ha nem lépjük meg, ha megpróbáljuk “megspórolni”, annak később következményei lesznek. A fel nem dolgozott fájdalom később számos formában utat törhet magának, akadályozhatja a boldogulásunkat.

Az elveszített személyt nem elfelejteni kell, nem túl lenni a tényen, hogy már nincs velünk, hanem meg kell tanulnunk együtt élni a hiányával. A fizikai jelenléte nélkül újra teljes életet élni, újra felfedezni, megalkotni, hogy kik is vagyunk mi, nélküle.

Mindannyiunk közös célja, hogy gyermekeinkkel együtt az elérhető legjobb biológiai, pszichés és szociális funkciókkal éljünk. Az ajak- és szájpadhasadékos gyermekek számára ennek a célnak a megvalósulását számos korrektív beavatkozás, funkcionális fejlesztés és pszichológiai támogatás is segítheti. Cikkemben az ebben a problémában érintett gyermekek és családjaik pszichés sajátosságairól és pszichológiai ellátásáról írok.

Gyereknevelést könyvből?

Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán miért is érdemes a gyereknevelésről olvasni? Nem elég az, amit ösztönösen érzünk, vagy ami az egyes helyzetekben belülről fakadóan jön majd? Természetesen nagyon fontos a szülői "ösztön", a természetes reakciók, amiket a gyerekünkre és a viselkedésére adunk. Ezek nem helyettesíthetőek szakkönyvekkel. Ugyanakkor sajnos sokszor ezek az úgynevezett zsigeri reakciók nem feltételnül a jó irányba visznek bennünket, és nem segítik a gyerekünkkel való szeretetteli és szoros kapcsolat kialakulását.

Még a jegyességünk alatt, jó 12 évvel ezelőtt kaptam egy képet a vőlegényemtől ajándékba. Az addig egymással váltott SMS-einkből kialakított szófelhő volt rajta, a gyakrabban használt szavak nagyobb, a ritkábbak kisebb betűvel szedve. A kép közepén nagybetűkkel: SZERETLEK, körülötte kedvesem, aludj jól, hiányzol, és hasonló romantikus kedvességek, meg néhány kötőszó.

Sokszor eszembe jut, hogy milyen képet kapnánk, ha ma, 11 év házasság után öntenénk bele egy programba az egymással váltott üzeneteinket? Vajon mi rajzolódna ki ezekből?

Sok szó esik mostanában arról, hogy mi a nők szerepe, feladata a világban. Fontos téma, de nézzük most meg az érem másik oldalát. Fiús anyukaként elgondolkodtam, hogy a fiaim, leendő társak, apák, beosztottak, főnökök, állampolgárok és világpolgárok mit tehetnek majd azért, hogy élhetőbb legyen a világ, amibe belenőnek. Vagy ha a világ nem is, az ő szűkebb, tágabb környezetük. Mindaz, amire ők hatással vannak és lesznek. Milyen értékeket adhatnék át szülőként a fiaimnak, hogy teljes életet élhessenek majd, boldogok legyenek, és másokat is boldoggá tegyenek. A férfiakon is sok múlik, az ő társ-, apaszerepükön.

Mennek az évek, mit mennek, harminc fölött inkább szaladnak. Január van, egy pillanat és már virágoznak megint a fák. Egyik nap még kopasz ágak bámulnak be az ablakon, másnap reggel már zöld rügyek, fehér vagy rózsaszín virágok köszönnek ránk. Kamaszkorom óta próbálom a két véglet között megragadni valahogy az átmenetet, de 15 éve nem járok sikerrel. Talán nem figyelek eléggé, vagy az átmenet emberi szemmel nem megragadható? Még egy szempillantás, és itt lesz a tavasz, aztán már izzadunk a nyárban. Szomorkodunk, hogy vége a szabadságnak, kezdődik az iskola. A hipermarketek már vakáció közepén az orrunk alá dörgölik a tanévkezdést, a bejáratnál füzetekbe és iskolatáskákba botlunk. Újabb figyelmeztetés az idő múlására. Ősz, lehullanak a falevelek, elővesszük a pulcsikat, eltesszük a nyári ruhákat. Hó elvétve esik, várjuk a karácsonyt, itt a karácsony, elmúlt a karácsony, szilveszter, durrogtatnak, BUÉK, nektek is BUÉK. Aztán kezdődik elölről.

1. Jól érezni magam a bőrömben úgy, ahogy vagyok. Kiszállni a "majd ha 10 kg-val kevesebb leszek/10 kg izommal több lesz rajtam, milyen szép lesz minden" ördögi köréből. 

2. Minimalizálni a "muszájmegcsinálni"-feladatokat amennyire csak lehet, és maximalizálni a "jó, hogy ezt is átéltem" típusú élményeket.

3. A pillanatban maradni: "de jó a fiammal vonatozni, itt és most." Nem azt várni, hogy már járjon, beszéljen, kompromisszumkész legyen, stb. Nem arra gondolni, hogy nincs elmosogatva. Nem azon rágódni, hogy tegnap mi volt, nem azon aggódni,  hogy holnap mi lesz. 

4. Feltornázni magam a prioritáslista aljáról legalább a középmezőnybe. Énidő.

5. Ápolni a kapcsolataimat. Hálásnak lenni azért, hogy a dédszülők, nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák, dédunokák útja keresztezheti egymást. Meghallgatni a régi időkről szóló történeteket, akkor is, ha már sokszor hallottam, és megnyugtatni a nagymamámat, hogy nem, nem engem ütött el a vonat. Örülni annak, hogy vannak "éppen arra járunk, beugorhatunk hozzátok?"-barátaink, és szakmailag, emberileg támogató kollégáim. Nem a hiányokra figyelni, hanem annak örülni, ami van.

6. Bekapcsolni a spirituális dimenziót.

7. Nem túltervezni, nem túlgondolni. Ennek jegyében a listát a magam részéről itt le is zárom :-)

2017, várunk!

Fotó: Riccardo Bruni

A mind fejlettebb orvosi technológiának és kezelési lehetőségeknek köszönhetően egyre több gyermek él valamilyen krónikus testi betegséggel. Kb. 15%-ra tehető azoknak a gyermekeknek és 18 év alatti fiataloknak az aránya, akik kezelhető, de gyógyíthatatlan betegséggel élnek együtt.  

Szalamanov Zsuzsa 21 éve vesetranszplantált, és köszöni jól van. Aktív, teljes életet él, és a "Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért" elnökeként immár 20 éve azon dolgozik, hogy a szervátültetett gyerekek és családjaik is minél egészségesebbnek mondhassák magukat testileg, lelkileg egyaránt. Az idén 25 éves Transzplantációs Alapítvány munkájáról, személyes élményeiről kérdeztem Zsuzsát.

 Hogyan mutatnád be a Transzplantációs Alapítvány célját, munkáját olyanoknak, akik nagyon keveset hallottak még a transzplantációról?

Két oldala van az alapítvány munkásságának. Az egyik az ismeretterjesztés, a másik a rehabilitáció. Komplex rehabilitációt végzünk, nem csak a transzplantált gyerekekre fókuszálunk, hanem a szervre váró gyerekekre, illetve a szervátültetett gyerekek testvéreire és szüleire is. A másik rész az ismeretterjesztés, ami szintén több rétegű munka. Egyrészt igyekszünk elérni a laikus tömegeket, nagyon nagy hangsúlyt fektetve a diákok csoportjára, másrészt azokat az orvosokat szólítjuk meg, akiknek donort kellene jelenteniük. Harmadrészt pedig a beteg embereket, mert nagyon sokan vannak közöttük, akik nem tudnak például az élő donoros transzplantációról, vagy nem eleget tudnak, illetve elég gyakori, hogy félnek a transzplantációtól.