Lassan hat hetes a kisfiam. A várandósság idején nekem szegezett standard kérdések után újabbakra kell nagyjából értelmes és őszinte válaszokat adnom. Ezek közül az egyik, amit nem egyszer hallottam már barátoktól, rokonoktól, boltos nénitől, sőt, még szakembertől is nagyon elgondolkoztatott. A kérdés a következő: „Jó baba?” Tudniillik az alig néhány hete légköri levegőt szívó csöppség, aki azzal van elfoglalva, hogy a 9 hónapnyi kényelem után valahogy alkalmazkodjon ahhoz, hogy szavak nélkül meg kell értetnie másokkal, hogy éppen mit is szeretne.
A kérdés alatt valami olyasmit érthetnek - gondolom én- hogy sokat sír-e, végigalussza-e az éjszakát, eleget eszik-e, fáj-e a hasa, stb. Persze kérdezhetnék ezt is, ehelyett a fiam jóságáról faggatnak úgy általában, azt sugallva, hogy egy baba akkor jó, ha kevés munkát ad a szüleinek, és egy nehezebben kezelhető, esetleg kisebb alvásigényű gyerek egyenesen rossz. A standard válaszom a kérdésre az, hogy igen, jó baba, és ha sokat sírna, akkor is jó lenne.
A gyerekek címkézése, kategorizálása már a várandósság alatt megkezdődik. Nemrég pedig a kórházban, az első négy napot bent töltve bőségesen tapasztalhattam, hogy milyen érdekes reakciókat vált ki minden baba az anyukákból. Egy sírósabb kislány édesanyja például a szomszéd ágyon a gyereke jelzéseit kissé félreértve folyamatosan etetni próbálta a picit, éjjel-nappal. A kislány evett, bukott, sírt, gondolom feszült, fájt a hasa a sok anyatejtől. Hallgattam, ahogy az anyuka beszél a lányához, hol kedvesen, hol érthető módon türelmetlenebbül, „miért csinálod ezt velem, neked semmi nem elég?!, látszik, hogy ki lesz az úr a háznál…”, a csecsemős nővér pedig puszta kedvességből hisztikrisztinek nevezte a kislányt. Néhány ilyen megjegyzés persze még nem okoz maradandó károkat, nem is kell túldimenzionálni egy fáradt anyuka megjegyzéseit, ugyanakkor elég valószínű, hogy könnyen ördögi körbe kerülhet ez a család, és a kislány tényleg átveszi otthon az irányítást a folyamatos sírásával. Ennek azonban az alapja egy félreértés: ha a gyerek sír, csak éhes lehet.
Nagyon izgalmas megfigyelni, hogy az eleinte szinte egész nap alvó kisbaba néhány ébren töltött órája során milyen reakciókat, képzeteket vált ki a szüleiből. Bár már rég nem gondoljuk azt, hogy a kisbaba lelke, elméje üres lap, és a világ teljesen zavaros a számára, ugyanakkor egy újszülöttnek időbe telik, míg megtanulja elkülöníteni egymástól a saját érzéseit a külvilág jelzéseitől.
Ranschburg Jenő írja az első két hónapról: „az ölelő kar, a ringatás, a testi és a szemkontaktus fontos nagyon, de tulajdonképpen mindegy, hogy ki az a felnőtt, aki mindezt biztosítja számára. A harmadik hónap táján ismerhetők fel az első jelei annak, hogy a nyugalmat, biztonságot nyújtani igyekvő személy kiléte már nem közömbös többé: a síró csecsemő gyorsabban és nagyobb valószínűséggel hallgat el, ha az anyja az, aki ölbe veszi.” (Szülők könyve, 107. oldal).
Ezek tehát a tények, de szerintem nincs olyan szülő, aki ne érezné magát az első perctől kiváltságosnak, különlegesnek, aki ne gondolná azt, hogy amikor a pár napos gyereke a jóllakottságtól mosolyog, az neki címzett mosoly, vagy ha a baba valamit erősen néz (amit egyébként még nem is nagyon láthat tisztán), akkor azt el akarja érni, oda akar menni, stb.
Egyszóval minden szülő mentalizál, így hívják szakszóval azt az alapvető emberi képességet, hogy másoknak érzéseket, gondolatokat, szándékot tulajdonítunk. Ez annyira automatikus jelenség, hogy ha két élettelen tárgyat látunk együtt mozogni, akkor is szándékot tulajdonítunk, történetet, érzéseket sejtünk a háttérben (lásd a videót Heider híres attribúciós kísérletéről: https://www.youtube.com/watch?v=n9TWwG4SFWQ). A gyerekünk fejébe tehát már akkor gondolatokat vetítünk, amikor azok még nincsenek ott, ugyanakkor épp ezáltal tesszük lehetővé, hogy a kisbabánk fokozatosan megismerje a világot és önmagát. Emiatt nagyon fontos, hogy valóban a gyerekünkre hangolódva, az ő igényeire reagáljunk, azokat hangosítsuk ki a számára.
Amikor a pár hetes gyermek nyilvánvalóan éhes, természetes, hogy beszélünk hozzá, és valami olyasmit mondunk neki, hogy „látom, hogy éhes vagy, máris adok enni, tudom, hogy ez most rossz neked, de mindjárt felveszlek, stb.”. Mást mondunk a gyermekünknek, amikor azt sejtjük, hogy éhes, mást, ha fáradt, vagy csak szeretné ha felvennénk. A baba eleinte minden említett alkalommal „csak” egy erős testi diszkomfort érzést él át, a mi folyamatos visszajelzéseink teszik lehetővé számára, hogy megtanulja elkülöníteni egymástól a különböző belső állapotait, felismerje, hogy más az éhség, és más a testi kontaktus iránti vágy.
Ezek alapján talán érthető, miért nagyon fontos, hogy ne azt „mentalizáljuk”, hogy a gyerekünk minket akar bosszantani, amikor sokat sír, vagy bennünket büntet, amikor nem akar enni, manipulál, amikor három hetesen nyöszörög, ha letesszük, stb.
Amit mi tükrözünk a gyermekünk felé, abból építi fel a saját identitását ő is. Ezért törekszem arra, még ha nem is mindig sikerül, hogy pozitívan beszéljek már most a gyerekemről, és a csipkedős nénik kérdésére soha ne mondjam azt: rossz a gyerekem, mert éppen nem tudtam egész éjjel aludni.
Fotó: Renifoto
