A gyász a veszteségre adott természetes reakció. Érthető módon minél jobban szerettük az elvesztett személyt, minél inkább kötődtünk hozzá, annál nagyobb gyásszal jár az elköltözése. Ez egy folyamat, amelynek célja az életbe való visszatérés, a veszteségek ellenére. Ha nem lépjük meg, ha megpróbáljuk “megspórolni”, annak később következményei lesznek. A fel nem dolgozott fájdalom később számos formában utat törhet magának, akadályozhatja a boldogulásunkat.

Az elveszített személyt nem elfelejteni kell, nem túl lenni a tényen, hogy már nincs velünk, hanem meg kell tanulnunk együtt élni a hiányával. A fizikai jelenléte nélkül újra teljes életet élni, újra felfedezni, megalkotni, hogy kik is vagyunk mi, nélküle.

Nyilvánvalóan nagy reménységet és vigaszt tud adni a hit, hogy újra találkozhatunk egy hívőként elhunyt szerettünkkel, de önmagában ez a tudat nem jelenti azt, hogy ne élnénk meg annak a fájdalmát és nehézségét, hogy itt, ezen a világon már nem érinthetjük meg, nem szólhatunk hozzá és ő nem válaszol nekünk. Amikor gyászolókkal beszélünk, jó, ha kerüljük az olcsó paneleket! Sok esetben túl idő előtt arra biztatják a gyászban lévőt, hogy “lépj tovább, ne szomorkodj, hiszen majd a mennyben találkozol vele”... Ez nem segít, sőt, akár bűntudatot is okozhat, mert úgy érzi a személy, hogy az ő érzései, a fájdalma nem megélhető, és azért szenved, mert nincs elég nagy hite, nincs elég mély kapcsolata Istennel. 

Normál vs. patológiás gyászfolyamat

Megközelítőleg egy év szükséges a normál gyászfolyamat lezajlásához, ennyi idő alatt a fontos fordulópontok – pl. illető születésnapja, közös házassági évforduló, karácsony – is megismétlődnek, a szeretett személy nélkül. Patológiás gyászfolyamatról akkor beszélünk, ha a tünetek túl intenzívek/mélyek vagy ha a gyászfolyamat elhúzódik, évekig akár évtizedekig. Vannak bizonyos tényezők, melyek megléte esetén nagyobb eséllyel lehet patológiás gyászreakcióra számítani. Többek között ide tartozik, ha a veszteség váratlan, nagyon erős/dependens kötődés fűzi az embert az elvesztett személyhez, lezáratlan, konfliktusos, ambivalens volt a kapcsolat, vagy ha nagyon fiatal személy elveszítéséről van szó. Továbbá nehezítő tényező, ha más krízisek is vannak az ember életében, vagy egyszerre több krízis ütötte fel a fejét és nem tud velük megbirkózni. A támogató háttér, kapcsolatok hiánya, erőszakos úton bekövetkező halál vagy akár eleve egy depresszív alkat megléte is patológiás gyászfolyamatot eredményezhet.

Mikor és mivel keresik fel a gyászolók a pszichológus vagy pszichiáter szakembert?

Ahogy korábban írtuk, a gyász önmagában nem egy lelki betegség, nem is tekintjük rendellenesnek, csak akkor, ha megjelennek a patológiás gyászra jellemző tünetek. Sokszor a barátok, család, lelkészek támogatásával is megtörténik a helyreállás, az új élethelyzethez való alkalmazkodás. 

A pszichológus tapasztalata, hogy nem feltétlen azzal keresik fel őt, hogy segítsen nekik a haláleset feldolgozásában, hanem úgy érzik, hogy van valami baj s levert hangulatra panaszkodnak. Az elhúzódó gyászfolyamat pszichoszomatikus, vagyis testi tünetekben megnyilvánuló problémákat ölthet. Az előző pont - miszerint az elhúzódó gyászfolyamat patológiás - kapcsán kell még megemlíteni, hogy olyan is előfordulhat, hogy az illető túl gyorsan feláll – kiteszi az elhunyt személy ruháit, átrendezi a lakást, folytatja a vállalkozását stb. – mintha mi sem történt volna. Ilyenkor figyelni kell, mert ez mindenképp problémát jelezhet. Ha valaki az adott időben nem engedi meg magának a gyászt, néhány év után kezdheti érezni, hogy van valami baj, nincs kedve élni stb.

Pszichiáter segítségére akkor van szükség, ha a gyászolónak nagyon erős a szorongása, akár pánikrohamok formájában jelentkezik, kényszeres rituálék jelennek meg, önsértő viselkedést tanúsít vagy öngyilkossággal fenyegetőzik, öngyilkossági kísérletei vannak.

Férfiakra nehezedő társadalmi nyomás

A férfiakra komoly társadalmi nyomás nehezedik, miszerint egy férfi racionális, nem sírhat, hiszen ő a családfenntartó. Ez rányomja a gyászfolyamatukra a bélyeget és ahhoz vezet, hogy szükség esetén sem, vagy csak nagyon későn kérnek segítséget. Ugyanakkor a férfiaknak is végig kell járniuk a gyászfolyamatot. Ha ez a munka elmarad, nagyon komoly torzulásokat tud okozni. A pszichiáter szerint jellemző, hogy a férfiak inkább férfi szakemberhez, barátokhoz fordulnak és inkább spontán, indirekt jellegű a segítségkérésük. Pl. háziorvosnak kezdik kiönteni a szívüket a kapunál. Összességében tehát nagyon fontos, hogy a férfiak ne a „nem sírok, nem beszélek, nem kérek segítséget” elvet kövessék. A szakemberek kiemelik a férfiak kezelésénél, hogy az ő részükről nem feltétlen sírást kell várni, hiszen esetükben a gyász sokszor düh, harag formájában ölt formát. Ez áttevődhet a szakemberre, pásztorra is, amit tudni kell elhordozni éles konfrontáció nélkül s egyfajta „konténer” szerepet/funkciót betölteni, vagyis “megtartani”, nem helyreutasítani, hanem mellette állni, vele lenni, együttérezni vele. Az előbb említett harag egyik oka, hogy ilyenkor fokozott tehetetlenséget élnek át és igyekeznek bűnöst - pl. orvos elhibázta a műtétet - találni és áttolni rájuk érzéseiket. Végül pedig további reakció lehet a túlzott aktivitás és elnémulás is.

Gyászfolyamat

A gyászfolyamat első szakasza a sokkal kezdődik, amikor megtudja az ember, hogy elveszítette a szerettét. Az itt tanúsított reakció nagyon személyiségfüggő. Van, aki heves érzelmi reakciókat mutat például sír, kiabál, de van, aki inkább magába fordul és elnémul, ami ekkor egyáltalán nem biztos, hogy az elfojtás jele, sokkal inkább a sokk egy lehetséges megnyilvánulási formája. Ez az időszak a temetésig tart, ami általában 1-2 hetet jelent többnyire. A szakasz sajátossága a sokk mellett a tagadás vagy részleges tagadás jelensége: “Az elutasítás legfontosabb funkciója, hogy a váratlan, sokkoló hírt követően, lehetővé teszi az egyén számára, hogy összeszedje magát, és később más, kevésbé radikális védekezési módokat alkalmazhasson.” (Kübler-Ross, idézi Singer Magdolna). Ez jó esetben csak időleges védekezési módszer, amit hamarosan felvált a helyzet részleges elfogadása. Nagyon fontos ekkor a „mi érzése”, hogy érezze, lássa a gyászoló, hogy nincs egyedül és számíthat a családja, rokonai, barátai támogatására. A második szakaszban megjelenhet a bűntudat - főleg mulasztások, el nem rendezett konfliktusok esetén- a harag, szorongás. Ilyenkor sokat segít az elhunytról való beszélgetés, a vele kapcsolatos pozitív emlékek, értékek felemlegetése, hiszen ez elősegíti, hogy tovább éljen az emlékeinkben az elveszített személy. A gyász további szakaszairól részletesen Singer Magdolna kiváló írásában olvashatnak, itt. 

Tabuk ledöntése, avagy legyünk aktívak és empatikusak

Általános tapasztalat, hogy ha az embernek elköltözik egy közeli hozzátartozója, a környezete nem tudja mi ilyenkor a helyes reakció: odamenjek hozzá, vagy inkább ne? Mit mondjak neki? Szóba hozzák a veszteségét, vagy inkább beszéljenek másról? Sokan inkább el is kerülik, mondván ez a gyászoló privát dolga. Ezt a gyászt övező tabut mindenképpen le kell győzni és egy személyes aktivitást tanúsítani, ami társadalmi, kulturális szinten is kifejti a hatását.

Legyünk aktívak, empatikusak! Való igaz, hogy a gyászolók nem minden esetben kérnek segítséget, de mi magunk rákérdezhetünk, hogy mire van szükségük és biztosíthatjuk őket a támogatásunkról. Ha nem szeretnének beszélgetni, egészen praktikus dolgokkal, mint például az élelmiszervásárlás, kifejezhetjük szeretetünket. Az őszinte szeretet mindenki fogadja.

Gyász a közösségekben

 A gyász egyszerre személyes és közösségi  természetű! Nemcsak egyénileg, hanem a családban (ez is egy közösség!), a munkahelyen, az iskolában, gyülekezetben is van helye a búcsúnak és lezárásnak. Amikor többen ismerték az elhunyt személyt, aki az adott közösség tagja volt, feladatai, szerepei lehettek ott, segíti a közösség és az egyén gyógyulását is egy méltó megemlékezés, néhány gondolat a személyéről, a hála nyilvános kifejezése. Ez különösen és hangsúlyosan igaz olyan kis létszámú közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol nemcsak az elhunyt, de a családja, barátai is jelen vannak, ahol sokan - vallási közösség esetében - imádkoztak is korábban a gyógyulásáért. Nem jó úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! Természetesen nem rendszeres és többórányi “gyászszertartást” propagálunk, de néhány személyes szót, búcsút a közösség tagjai előtt mindenképpen jónak és szükségesnek tartunk.

S ne feledjük a gyász, mint krízis, magában hordozza a növekedés lehetőségét, amennyiben fejlettebb lelki működéssel jövünk ki belőle.

A blogbejegyzés a Hit Rádió Lélekmód műsorában elhangzott beszélgetés alapján készült Békési Tekla és Jantek Gyöngyvér közreműködésével és a megszólított szakértők engedélyével. Kiss Gyöngyi klinikai szakpszichológust és Dr. Fülöp Béla pszichiáter szakorvost Petrőcz Katalin kérdezte, a teljes beszélgetés itt érhető el: