Kevés fájdalmasabb dolog van annál, mint amikor egy anya túléli a gyermekét. A halál oka sokféle lehet, de akár betegségről, akár balesetről vagy erőszakos halálról van szó, felborítja az élet természetes menetét. A veszteség persze fáj, de idővel talán tompulnak a rossz érzések, és megmaradnak a szép emlékek amiket ápolhatunk. De mi a helyzet olyankor, amikor már annak halála előtt elveszíti egy anya a gyermekét? Amikor a fiú megtagad mindent, amire a szülei tanították, és hátat fordítva a családjának, mások meggyilkolása válik egyik legfontosabb életcéljává?

A szíriai polgárháború kezdete óta kb. 20000 külföldi állampolgár csatlakozott radikális iszlamista csoportokhoz, ebből több, mint háromezren Nyugati országokból érkeztek. Vannak, akik a családjuk áldásával és jóváhagyásával tették, teszik ezt, ám a többség esetében más a helyzet: titokban,  kapcsolataikat felszámolva távoznak. Az elhagyott szülők tele vannak gyásszal és fájdalommal, ugyanakkor bűntudatot is éreznek, hiszen sejtik, hogy milyen szörnyűségeket tehet a gyermekük. Számtalanszor végiggondolják, vajon mit rontottak el, mit kellett volna másképp, és közben azzal az érzéssel is meg kell küzdeniük, hogy talán nem is ismerték valójában a gyermeküket. Az ismerősök, barátok, szomszédok rosszallása szégyent szül, és ha mindez nem lenne elég, folyamatosan aggódnak gyermekük biztonsága felől, hiszen azt sem tudhatják, vajon él-e még.

Az elmúlt évben anyák a világ minden tájáról közösen próbálnak valamiféle értelmet találni az értelmetlenségben, és egymás segítségével feldolgozni a gyermekük elveszítését. A trauma, amit átéltek sokkoló, mégis van, aki a nehézségekből megerősödve jön ki, és még fejlődik is azáltal.

Igaz történet következik.

Christianne Boudreau és fia, Damian

A helyszín: Calgary, Kanada. Christianne Boudreau 46 éves, középosztálybeli könyvelő. Munkája és kisebb gyermekei ellátása mellett ideje nagy részét azzal tölti, hogy minden lehetséges videót megnéz, ami az Iszlám Állammal (ISIS) kapcsolatban fellelhető az interneten. Nem a vérontás érdekli, hanem a fia tekintetét keresi a maszkok takarásában. Legidősebb fia, Damian üres szobájában ülve szorongva tapad a monitor elé.

Damian kiskamasz kora óta problémákkal küzdött. Apja 10 éves korában elhagyta a családot, ezt követően a fiú a számítógépe társaságában töltötte kamaszkorát. 17 éves volt, mikor fagyállót ivott. Meg akart halni. Miután kiengedték a kórházból, úgy tűnt, új élet kezdődik, és jobbra fordulnak a dolgok. Bár édesanyja keresztény hitre nevelte őt, nem volt ellenére, mikor Damian egy nap bejelentette: felfedezte a Koránt és iszlámhívő lett. Eleinte pozitív hatása volt Damian új hitének, dolgozni kezdett, és barátokat is talált.

2011-ben azonban Christianne úgy látta, fia kezd megváltozni: ha az új barátai hívták, soha nem vette fel a telefont a családja jelenlétében, ha bor volt az asztalon, nem étkezett a családdal és felállt az asztaltól. Damian kifejtette édesanyjának, hogy a nőkről a férfiaknak kell gondoskodnia, és azt is elfogadhatónak találta, hogy egy férfinak több felesége legyen, sőt, jogos gyilkosságokról is beszélt.

2012 nyarán elköltözött otthonról, és muszlim barátaival bérelt ki egy lakást, közel egy mecsethez, ahol rendszeresen imádkoztak. A hitélet aktív gyakorlása mellett elkezdett edzeni is, konditerembe járt, és a barátaival a város környéki erdőkben túráztak. Christianne még ekkor is abban bízott, hogy ez csak egy átmeneti nehéz időszak a fia életében, és hamarosan túllesz majd rajta. Nem így történt: azév novemberében Damian Egyiptomba költözött, mondván, hogy arabot szeretne tanulni, hogy imám lehessen. Hamarosan megszakadt köztük a kapcsolat.

2013 januárjában Christianne éppen otthon kúrálta hátfájását, mikor két férfi kopogott az ajtaján. Kanadai hírszerzők voltak, akik tájékoztatták a nőt, hogy fia nem Egyiptomban, hanem Szíriában van, és csatlakozott az al-Kaida egyik radikális ágához. A nőt a hír lesújtotta, hetekig csak a fia utáni híreket kutatta az interneten.

Bár a legtöbb fiatal aki harcolni áll, minden kapcsolatot megszakít nem hívő családtagjaival, hogy azok ne hátráltassák a „szent dzsihádban”, az első hónapokban Damian és édesanyja 3-4 naponta is beszéltek telefonon. Ezek a beszélgetések nagyjából így zajlottak az anya szerint:

„Próbálod meggyőzni a fiadat, hogy jöjjön haza, könyörögsz neki, aztán igyekeztek áttérni valami más témára és normális párbeszédet folytatni.”  Christianne megkérdezte idősebb fiától, hogy mit érezne akkor, ha kilenc éves öccse, Luke, akit Damian apjaként szeretett, Szíriába menne harcolni. Damian csak annyit válaszolt: „büszke lennék rá.” Ez volt az a pont, amikor Christianne rájött, hogy a fia eltűnt, és egy új személlyé vált, csak a teste ugyanaz. A hívások egyre ritkultak, majd végleg elmaradtak. Ekkoriban történt, hogy az al-Nusra, és így Damian is csatalkozott az ISIS-hez.

Augusztusban Damian ismét felvette a kapcsolatot édesanyjával egy új Facebook fiókon keresztül, de az üzenetei hidegek és távolságtartóak voltak.

Christianne: Mindannyiunknak nagyon hiányzol, és nagyon szeretünk

Damian: Nekem is hiányoztok, de ahogy azt feltételezhetted, semmi sem változott a hitemet, a szándékaimat vagy a jelenlegi helyzetemet tekintve.

2014. január 14-én este egy riporter hívta Christianne-t, és felhívta a figyelmét egy Twitter üzenetre, amiben az állt, hogy Damiant Aleppo szélén kivégezték. Öccse, Luke utolsó üzenete Damian Facebook oldalán így szól:

Luke: Hiányzol és azt kívánom, bár ne öltek volna meg.

Fia halála után Christianne úgy érezte, beleőrül a fájdalomba. Egész nap csak sírt, nem tudott aludni. „Mikor becsuktam a szemem, túl nagy volt a csend”. Egy személy volt, aki megértette a nő fájdalmát.

A radikalizálódás lépései

Nem sokkal Damian halála előtt Christianne felvette a kapcsolatot Daniel Köhlerel, egy berlini férfival, akinek a deradikalizáció a szakterülete. Köhler korábban neonáci személyeknek segített visszatérni a normális kerékvágásba, de az utóbbi időben muszlim radikálisokkal és családjukkal is foglalkozik. Ami Damiannal történt, nem egyedi eset. Az ő története tipikus példája a radikalizációnak.

Köhler szerint a folyamat megközelítőleg azonos akkor is, ha vallási fanatizmusról vagy szélsőjobboldali mozgalomról van szó. Eleinte a személy nagyon boldog, mert úgy érzi, hogy az új meggyőződése által megtalálta élete értelmét. Lelkes, és igyekszik meggyőzni a környezetében élőket is igazáról. Amikor ez nem sikerül, elkezdődnek a családi konfliktusok az eltérő nézetek miatt. A radikalizálódó személy kezdi úgy érezni, csak akkor lehet hű frissen megtalált hitéhez, ha elköltözik otthonról és lazít a családi kapcsolatain, sőt, egy muszlim országba költözik. Eladja ingóságait, edzeni kezd, gyakran valamilyen harcművészetet tanul. Ahogy frusztrációja növekszik, egyre inkább vágyik arra, hogy cselekedjen, majd az erőszakot kezdi az egyetlen megoldásnak látni. (A radikalizáció lépéseiről itt és itt olvashattok bővebben).

Trauma és növekedés

Mikor valakit egy megrázó élmény ér, természetes a fájdalma és a szomorúsága. Az ember dühös lehet, válaszokat keres, és úgy érzi, megállt az élet. Minden, ami addig fontos volt, már kevésbé lényeges, valahogy minden más színben tűnik fel. A trauma vízválasztó: új időszámítás kezdődik általa. Vannak, akiket annyira megráz egy ilyen eset, hogy soha nem tudnak felépülni belőle. Sokféle panaszuk lehet, ezek közül az egyik a poszttraumás stressz zavar (PTSD), de gyakori probléma a depresszió és a különféle szorongásos problémák is. Mások egy idő elteltével képesek nagyjából helyreállítani az életüket a trauma előtti szintre, és vannak azok, mint Christianne, akik miután talpra álltak, próbálják a lehető legtöbbet kihozni nehéz helyzetükből és gyászukból. Ezt hívják poszttraumás növekedésnek.

Fél évvel fia halála után Christianne Berlinbe utazott, ahol Daniel Köhler bemutatta őt olyan anyáknak, akik hasonló módon vesztették el a fiukat. Mikor ezekkel a nőkkel beszélgetett élményeiről, végre kezdte úgy érezni, hogy enyhül a fájdalma: „mintha egy fekete felhő végre kezdene eltűnni a fejem fölül” – mondja.

Gyógyulása közben felismerte, hogy ami vele megtörtént, másokkal is megtörténhet. Míg a gyerekeket felvilágosítják a drogok, az alkohol, a zaklatás veszélyeiről, a radikalizációról senki sem beszél. Köhler segítségével Christianne két szervezetet alapított hazájában (Hayat Canada és Mothers for Life), melyeknek célja a radikalizálódott fiatalok családjának segítése.

A korábban könyvelőként dolgozó Christanne az utóbbi időben sokat utazik, és tanároknak, diákoknak, szülőknek, rendőröknek beszél arról, hogyan lehet felismerni a radikalizálódást, és mit lehet ellene tenni. A terrorizmus elleni harc a családokban kezdődik. A családtagok azok, akik képesek észrevenni az első jeleket, akik alternatívákat tudnak kínálni az egyre extrémebbé váló gondolatokkal szemben. Bár Christianne számára már késő, ahelyett, hogy emlékei mélyére ásná a történteket, a nyilvánosságot vállalva próbál segíteni más anyákon és családokon. 

Forrás: Huffingtonpost, Julia Ioffe

1. fotó: calgaryherald

2. fotó: dailymail

3. fotó: BBC